Ilyen az, mikor a halott beszélni kezd.
2012. május 5-én írtunk egy poszt. Azóta semmi. Sőt, azóta bezártuk az anyablogunkat, megfogadtuk, hogy soha többé nem írunk, kizárólag a munkának, a családnak meg a nemzet és társadalom építésének szenteljük minden erőnk s energiánk. Most meg itt vagyunk 2012 Szilveszterének délutánján, és a sors egyáltalán nem különös véletlenek, hanem nagyon is logikus és egymásból következő akaratok folytán úgy hozta, hogy nem csak ülünk, de egyedül vagyunk, ami felett egyáltalán nem sajnálkozunk, hanem csak örülünk, hogy semmi dolgunk, nézünk a fejünkön belülről a szemünkön át a fejünkön kifelé, és unottan olvasgatjuk a netet. Mindenhol olyanokat látunk, hogy 2012 legnagyobb meg legjobb meg legbénább akármijei, mellesleg muszáj ezt mindig?, illetőleg szügyig érő önkritikákban meg fogadalmakban meg elkésett karácsonyi ajándékokban gázolunk viharverten. Dögöljünk meg, de kedvünk támad hozzáadni valamit ehhez a folyamhoz. Hogy, mit? És akkor eszünkbe jut, hogy befejezetlenül hagytunk egy trilógiát. Megígértük itt a kedves olvasóknak, hogy megmondjuk, mitől érdekes a francia konyha, erre két harmad után lefújtuk a meccset, a közönség egy kicsit várt, hátha kijön valaki az öltözőből, aztán csalódottan hazasomfordált, mi meg röhögtünk a markunkba, hogy mekkora szemetek vagyunk. Mármint ez történt az események számunkra menő olvasata szerint, gyakorlatban azonban 1. nem röhögtünk a markunkba; 2. a közönség le se szarta, hogy mi mit csinálunk.
Kivéve.
Kivéve egy vérlázító nevű olvasót, aki kétszer (!) is érdeklődésének adott hangot, és kérdezte, hogy hol a folytatás. Nagyra értékeljük ezt, mert blogunk rövid történetének 3 darab hozzászólásából kettő az övé. Egy meg a miénk.
Így aztán. Arra gondoltunk, akkor most teljesen váratlanul és titokban, mintegy szilveszteri ajándékként megírjuk a harmadik, befejező posztot. Olyan ez, mint a horrorfilmek végén az elfelejtett élientojás. Aszisszük vége, lement a stáblista, de ha véletlen valaki végignézte, annak még megmutatják, hogy a borzalmak titokban folytatódni fognak. Elköszöntünk, szóltunk, hogy vége, de ha véletlen valaki erre kattint, az majd jól meg lesz ijesztve. Sosem lesz vége. Tudniillik. Csak kérdés, hogy hol s miként. [Mikor az ember úgy ír, hogy nem tervezi a folytatást, hirtelen nincs értelme tekintettel lenni az olvasóra. Legfeljebb nem olvassa végig. Legfeljebb nem kattint vissza. Nem baj, úgyse lesz több poszt. Ezért ilyen unalmas, amit eddig írtam. Mert ez itt Umberto Eco bevásárlólistája. Na, ezt is elsütöttük, ezt is csak mi értjük.]
Vissza a főcsapásra. Tehát:
Mi olyan nagy szám a francia konyhában? (Harmadik, befejező rész)
Ott hagytuk abba, hogy "a francia konyha" elnevezésű akármi értelmezhető úgy, mint 1. a franciák által fogyasztott / kedvelt / feltalált ételek sora; 2. a francia szakácsok által évszázadokon át felhalmozott, szigorúan szakmai jellegű tudáshalmaz. Kifejtettük továbbá, hogy 1. az első definíció szerinti francia konyhát semmivel sem tartjuk érdekesebbnek, mint a spanyolt vagy a kínait; 2. a második definíció szerinti francia konyhát pedig leszarjuk.
Mindazonáltal továbbfűztük a dolgot, mondván, hogy van egy harmadik értelmezés, vajon mi az.
A harmadik értelmezés nem is annyira a főzésről szól, sokkal inkább az evésről. Sőt, nem az evésről - az étkezésről. Most mondunk valamit, amiért mást szájon vágnánk, de magunknak megengedjük. Az étkezésről mint kultúráról van szó.
Kultúra. De elgyepáltuk ezt a szót is. Pedig. Lehetett ám volna ehhez kicsit kevesebb arccal, kicsit nagyobb alázattal hozzáállni. Lehetett volna olyan, hogy aki látja, az megmutatja, aki nem látja, az meg elfogadja. Lehetett volna a köldöknézős édesanyád idealista álmaiban, persze. De tehetünk mi arról, hogy megmondóemberek úgy látták jónak megmondani, hogy közben beletaposnak szegény ártatlan nagymamák és világlátatlan gimnazisták érzékeny lelkeibe? Tehetünk mi arról, hogy érzékeny lelkű társaink ezen felháborodtak, és mit sem törődtek azzal, hogy a megmondásokból mi az öncélú polgárpukkasztás, és mi a fájó, de helytálló kritika? Nem tehetünk, tiszta a lelkünk, mint a dolgozatlap.
Most ezen azért rugózunk, mert a gasztrokult megmondók kifejezetten élen járnak a közutálat kivívásában, és nagyon szeretnénk tudatosítani az esetleges olvasóban, hogy nem, mi nem kívánunk gasztrokult megmondani semmit, mi csak mesélni szeretnénk valamiről, amit láttunk a saját két szemgolyónkkal, értékítélet nélkül, pusztán felfedezési hajlamunktól hajtva, és a megosztás örömét hajszolva. De kénytelenek vagyunk kimondani ezt, hogy kultúra. Nem szívesen, de muszáj.
Első franciaországi utazásom gimnazista koromban Bordeaux-ba vezetett. Egy középosztálybeli családnál vedégeskedtem több mint két hétig, és gasztrofronton bizony komoly megrázkódtatás ért. A következőt tapasztaltam: vacsorakor a család, azaz apuka, anyuka, gyermek + átmenetileg én asztalhoz ül. Anyuka salátát helyez az asztalra, valamint kenyeret. Megesszük a salátát, közben beszélgetünk. Ez nekem két okból is rossz kezdés volt, egyrészt mert nagyon rosszul beszéltem franciául, ezért fárasztó volt a dolog, másrészt mert mindenféle salátát mélyen megvetettem, amennyiben csak a húsokat tartottam érdeklődésre méltán számot tartható fogásnak. [Modoros, modoros, jaj de nagyon modoros, és mennyire leszarom, hejj.] A saláta után anyuka főételt tálal. A főétel tartalmaz húst vagy halat, krumplit / tésztát / rizst, és gyakran még valami zöldséget. A főételt is elfogyasztjuk, közben további társalgásokat kell elszenvedni. A főételről tudni kell, hogy adagra meglehetősen szánalmas képet mutat. Azazhogy kevés. Nem mintha nem terítené be a tányért, csakhogy az a része, ami minket érdekel, tehát a hús, az alig harmada az egésznek. Másrészt ez a folyamatos beszélgetés... rendszerint én már akkor végeztem a főétellel (illetve abból a hússal és krumplival, a többit figyelmen kívül hagytam), mikor a többiek még azt vitatták, hogy mennyi ideig készült a padlizsán, aztán baguette-et rágcsálva reménykedtem, hogy hátha kapok még húst. Nem kaptam, mert nem volt. De jött ezután a sajt. Többnyire irtózatosan büdös sajtok, melyeket szagolni sem találtam kellemesnek, nemhogy a szájamba beletenni. Következésképpen ezt a fogást is ignoráltam. Nem volt vége, jött némi gyümölcs, befejezésül pedig desszertnek csokoládé, fagylalt vagy ilyesmi. A gyümölcs és a desszert összegabalyodhatott egy gyümölcstortába, de mindig volt valami desszert, ha más nem, egy mandarin meg egy kocka csokoládé a kávéhoz. Mármost azok, akik ezt mind tisztességesen végigették, örömmel simogatták a hasukat, míg én, aki mindebből kis mennyiségű húst, némi krumplit vagy tésztát, illetve egy mérsékelt darab desszertet vettem magamhoz, hamar megtanultam, hogy ha nem tömöm magam tele négy méter baguette-tel vacsora közben, akkor éhesen hajtom álomra fejem.
Későbbi kalandozásaim során számos francia családban megfordultam, és hihetetlen, de mindig valami ilyesféle vacsorában volt részem. Kivéve egy Esmeralda nevű, de teljesen francia csaj otthonát, akinél a menü általában vajas-paprikás spagettiből és mind mennyiségre mind minőségre magasabb szinteket ostromló hasisból tevődött össze. Jó, mondjuk általában középosztálybeli francia embereknél voltam, gettónegyedben egyelőre nem vendégeskedtem még, de pl. őstermelőnél egyszer már igen, és ott is hasonló kép fogadott. Továbbá hasonló kép bontakozott ki a gimnáziumi és munkahelyi menzák menüiből is. Másképp szólva Franciaországban az "előétel-főétel-sajt-desszert" formula ha nem is mindennapos, de széles körben sztenderdnek tekintett ügymenete az evésnek. És ez csak a hétköznap. Családi vagy baráti összejövetelekkor ugyanis az étkezés nem több és nem kevesebb, mint maga az esemény, három-négy óráig is eltart, és közben mindenki az asztalnál marad, és társalog. Ifjú, családtalan szalonalkoholistaként például megrökönyödéssel nyugtáztam, hogy a francia ismerőseim képesek meghívni egymást vacsorázni, és ott nevetséges mennyiségű alkoholt fogyasztani, épp csak valamicske aperitifet, némi bort meg esetleg konyakot, és hogy utána mindenki hazamegy, pedig még (nagyjából) józan. Elgondoltam, hogy milyen válasz fogadna, ha otthon azt javasolnám barátaimnak, hogy a szokásos kocsmázás helyett jöjjenek el hozzám, főzök nekik valamit. Felidéztem az otthoni családi összejöveteleket, ahol a legtöbbször senkinek eszébe nem jutott egyszerre asztalhoz ültetni mindenkit, és a közös tevékenység lehetett a gyerekekkel való játszástól a Forma1-nézésen át a hintaágyban történő politizálásig sok minden, de konkrétan több órás és fogásos étkezés aligha.
Ezzel nem csak a franciák vannak így, számos kultúrában van, Libanontól az olaszokig ilyen maratoni evéses összejövetel. Az sem csak francia, hogy a nagy evések közben gyakran magáról az ételről folyik az eszmecsere. Ahogy közhelyszerűen az angolok az időjárásról, az olaszok a fociról, a magyarok a cigányokról szeretnek leginkább beszélni családi összejövetelek alkalmával, a franciák az asztalon található étellel indítják a társalgást. A terítésnek és tálalásnak is nagy feneket kerítenek, gyakran feldíszítik az asztalt, meg ilyenek.
Mindez engem egyébként hidegen hagy, sőt néha még kicsit irritál is, de az elvitathatatlan, hogy míg az USA-ban vagy Magyarországon az emberek többsége egyszerű létfenntartásként tekint a mindennapi étkezésre, és ugyan van a közös evésnek társadalmi funkciója, de az semmivel sem jelentősebb, mint egy közös kirándulásé vagy akár tévézésé, addig a francia emberek többsége nem csak papíron, szépelegve, hanem valóban, a gyakorlatban és akár a mindennapokban is kulturális kérdésként tekint az étkezésekre.
Hogy mi a nagy szám a francia konyhában? Nem az, hogy jobban főznének, mint sokan mások. Hanem az, hogy sokkal de sokkal fontosabbnak és értékesebbnek tartják a jó kosztot, mint sokan mások. Ennek pedig valószínűleg ez a sajnálatosan gasztro-kultúrának nevezett valami az oka.
Most gyorsan még egyszer. Ebben nincs értékítélet. Nem mondjuk, hogy az együtt evést mindenképp többre kell tartani, mint az együtt biciklizést. Nem kell azt. Csak annyit mondunk, hogy ez az, ami igazán különleges és figyelemre méltó a francia gasztronómiában. Egyébként jobb is, ha szólunk. Talán tudják páran, hogy 2010-ben az UNESCO felvette a francia gasztronómiát a világörökségi listára. Csakhogy az UNESCO sem arra gondolt, hogy a franciák jókat esznek, és főleg nem arra, hogy a francia séfek jobbak lennének, mint a többi. Egészen pontosan nem is a francia gasztronómiát vették fel a listára, hanem "A franciák gasztronómiai étkezését" ("le repas gastronomique des Français" avagy "gastronomic meal of the French"), azaz azt a jelenséget, ahogy az egyszerű francia ember az étkezéshez, mint kulturális bizbaszhoz hozzááll.
Nem gondoljuk még azt se, hogy ezt csak a franciák teszik. (Egyébként szintén 2010-ben a tradicionális mexikói konyha is felkerült az UNESCO listájára.) De teszik, és elég magas fokon. Ha van valami, amiről érdemes - a konkrét recepteken és ételleírásokon túl - észt osztani egy blogon, akkor az ez.
Milyen kár, hogy nem fogjuk mégse, ugye?
